Ha a gyerek inni akar, vagy el akar szívni a haverokkal egy spanglit, a szülő akár a feje tetejére is állhat, akkor is meg fogja tenni. Ez azonban még nem a világ vége. Zacher Gábor toxikológus, a Honvéd kórház Sürgősségi osztályának vezetője szerint az alkoholnak jobb az utánpótlás nevelése, mint a Puskás Akadémiának, a drogháborút pedig már rég elveszítettük.
A nikotinról nem szívesen beszél, mert maga is dohányos. A gyereknevelési kérdésekről azonban annál inkább; a legfontosabb, hogy legyen a szülő és a gyerek között folyamatos kommunikáció, merjünk tőlük kérdezni és tanulni. És lehetőleg ne vájkáljunk a szürkezónájukban.
Mekkora szerepe van a nevelésnek, és mekkora a vakszerencsének abban, hogy egy fiatal szerhasználóvá válik, vagy sem?
Szerintem nem jó a kérdés. Mit ért az alatt, hogy szerhasználó?
Az alkoholtól a kábítószerekig általában mindenfélét.
Az a kérdés, hogy ki a szerhasználó. Milyen kapcsolatot ápol az illető a szerrel? Pistike elmegy a buliba, megiszik három felest, elszív egy spanglit. Akkor ő szerhasználó? Ebből a szempontból tökéletesen nem mindegy.
Ha arra gondol, hogy a függőség kialakulásának mennyi az esélye, ha arra gondol, hogy a rendszeres szerhasználatnak mennyi a valószínűsége, ha arra gondol, hogy ha akarna időnként piálni, azt kell, hogy mondjam, hogy a fejünk tetejére is állhatunk. Mint ahogy annak idején az én szüleim is pontosan ugyanúgy a fejük tetejére állhattak, akkor is elmentem a buliba, és időnként piáltam, sőt olyan is volt, hogy berúgtam. Mégsem lett belőlem leszuttyadt alkoholista, aki most valami rehabilitációs intézetben próbálja rendbe tenni az életét.
A kérdésfeltevő általában belehullik ebbe a problémába, hogy mit értünk az alatt, hogy szerhasználóvá vált. Azt, hogy időnként elszív egy-egy spanglit, időnként még talán be is rúgnak a haverokkal, vagy azt, hogy napi rendszerességgel, heti rendszerességgel használ különböző tudatmódosító szereket. Nagyon-nagyon nem mindegy.
A mai szülői korosztálynak az abszolút laikus jellegű információi miatt, az, aki elszívott már egy marihuánás cigarettát, már a drogos kis köcsög kategóriába tartozik. Ebből is látszik, hogy semmit az égegyadta világon erről a dologról nem tudunk, nem is akarunk tudni. Vannak előítéleteink, és ezeket az előítéleteket nem ritkán a média szajkózza bele a szánkba. Ha mondjuk, a Blaha Lujza téren egy csávó kábítószer hatása alatt összevagdossa magát egy összetört sörösüveggel, vagy meghal, akkor ez az interneten, a tévében egy eladható történet. Ebből lehet egy első oldalas hírt csinálni, lehet ma este így elkezdeni a rémhíradót. A Pistike meg elmegy a buliba, elszív egy marihuánás cigarettát hajnali kettőkor. Ötig egy kicsit hülye lesz, nagyokat röhögnek a haverokkal. Negyed hatkor elindul haza, fél hat-háromnegyed hat körül hazaér. Hatkor lefekszik, és másnap délig alszik. Pontosan olyan kábítószer használat volt, mint a másik. Azzal a baromi nagy különbséggel, hogy a média számára ez nem egy eladható dolog, mert a kutyát nem fogja érdekelni. Mert ja, hogy ebből mondjuk, 150 ezer van, a másikból pedig kéthetente egy, az senkit se érdekel, mert engem az érdekel, hogy hogy tudom eladni a rémhíradót, hogy tudom eladni a hírportálon, és hogy tudok olyan fenyegető címeket felírni, hogy „Ismét ölt a drog”. És ha mondjuk egy fővárost kevésbé ismerő vidéki ember elolvas egy ilyen hírt, akkor meg van róla győződve, hogy Jézus Mária, följövök Budapestre, és gyakorlatilag minden utcasarkon egy félmeztelen drogos fog velem szembe jönni, akár mínusz tíz fok van kint, akár plusz huszonöt, aki aktuálisan egy félbetörött üveggel próbálja majd részben saját magát, részben pedig engem összekaszabolni. És ez nem biztos, hogy túl jó.
Ön szerint akkor előnyt, vagy hátrányt jelent, hogy a mostani kamaszoknak, kiskamaszoknak a szülei már találkozhattak, és jó eséllyel találkoztak is a drogokkal, kipróbálták valamelyiket?
Ez jó, mert ők legalább tudják, hogy miről szól ez a dolog. Ha életében kipróbált tudatmódosító szert, és volt neki ilyen története. És ha a gyerek el meri neki mondani, hogy figyelj, papa, voltunk a buliban, és elszívtunk egy spanglit a haverokkal, akkor nem az lesz az első reakció, hogy megfogja a gyerek két fülét, és egy határozott mozdulattal ráhúzza az asztal sarkára a gyerek fejét, és mondja, hogy mi lett belőled, rohadt kis drogos köcsög, hát ezt tanítottam én neked?
De azért ha megnézi, a magyar átlag nem erről szól. Jóval inkább arról, hogy nem tudunk erről az egész dologról kommunikálni. Ha tényleg megtisztel azzal a gyerek, hogy elmondja, hé, apa, kipróbáltuk a spanglit a haverokkal, a szülő nem egy jobbegyenes, balhoroggal nyit. Hanem föl meri tenni neki a kérdést, hogy na és fiam, mit adott neked a cucc? Nem kell neki örülni, szó nincs róla, hogy kurvajó, mert kipróbálta a gyerek. És akkor a gyerek azt fogja mondani, hogy fater, olyan furcsa volt. Minden más volt. Színek fények, hangok, mozgott körülöttem a világ. Most ez akkor azt jelenti, hogy kész, itt a vége, fuss el véle? A gyerek elindult a lejtőn és lesz belőle egy kis...?
Mit tenne ön, mint apa, és mint toxikológus, ha ebbe a helyzetbe kerülne?
Megmondom, hogy miért nem szeretem az ilyen kérdéseket. Belekerülhet az ember mindenféle szituációkba, ez tulajdonképpen természetes, de a „mit tenne, ha” ez olyan, mint amikor nekem egy beteg azt mondja, hogy mit tenne, ha ön lenne az én helyemben. Én nem vagyok az ő helyében. Én a saját magam helyében vagyok, a saját magam életében, a saját családomnak az életében, annak a kvázi pozitív és negatív hozadékaival, de nem tudok erre a kérdésre válaszolni, hogy mit tennék, ha…
Jó, akkor mit tanácsol apaként és toxikológusként annak a szülőnek, aki azt veszi észre a gyerekén, hogy valamit használ?
Az első kérdés, hogy észreveszi-e.
Talán sokan már észrevennénk.
Az a kérdés, hogy van-e közöttük olyan kommunikáció, egyáltalán van-e olyan kapcsolat a gyerek és a szülő között, hogy a gyerek oda mer állni, és el meri mondani.
Tegyük föl, hogy a szülő észreveszi.
De honnan?
Például ha a gyerek „szív”, akkor vörös a szeme, leegyszerűsítve.
Persze, mert másnapos.
Az se jó, ha azt veszem észre a gyerekemen, hogy minden hétvégén három napig másnapos.
Az már nagyon gáz, ha ott tart. Alapvetően azt látom problémának, hogy van-e otthon egy működőképes kommunikáció, ami alapján észre lehet venni, hogy valami nem stimmel ezzel a kölyökkel. Nem fogom tudni, hogy attól nem stimmel-e, mert összeveszett a barátjával vagy a barátnőjével, és attól viselkedik-e ilyen furcsán.
Meg szoktam kérdezni a szülőktől, hogy ismeri-e a saját gyerekét. Ismeri-e a saját gyerekét annyira, hogy észreveszi-e azokat a változásokat, amik a gyerekén megjelennek. Nagyon fontos, hogy mennyit kommunikál vele.
Fel szoktam tenni a szülőknek azt a kérdést, hogy mondja már meg, hogy milyen zenét hallgat a gyerek. És akkor mit válaszolnak rá? "Borzasztót!" Biztos? Hát, borzalmas, rettenetes. És miért? Merünk vele kommunikálni? Merünk vele egyenrangú partnerként kommunikálni? Megkérdezzük a véleményét bizonyos dolgokról? Hogy te ezt hogyan látod? Mi erről a véleményed? Van-e otthon egyáltalán kommunikáció, a kötelezőn kívül? Az "iskolában mi történt, megírtad, befizetted…" mellett?
Nézze meg a magyar átlagot, hogy ezek a kommunikációs rendszerek működnek-e, és azt kell mondani, hogy nem működnek. Hát akkor meg mi a rossebet akarunk a gyerektől megtudni? Azt, hogy drogozol-e fiam vagy nem? Amikor arról sincsenek információink, hogy egyáltalán hogy érzi magát a bőrében? És akkor bele akarunk vágni a saját szürkezónájának az olyan mélyébe, ahova az életébe nem fog minket beengedni? Amikor még a peremig se jutunk el.
Egyszer azt mondta, hogy a gyereknevelés az olyan, mint a hasmenés, hogy ha menni kell, akkor menni kell, ha hív a gyerek, akkor el kell dobni mindent, mert másodszor már nem fog hívni. Hogy lehet ezt kivitelezni? Ön orvos, sokat és rendszertelen időbeosztással dolgozik, előadásokat tart, nyilván nem ér rá mindig.
Fölhív a gyerek telefonon, mert bejött a városba, azt mondja, figyelj apa. Én mondjuk, nézek egy beteget, azt fogom a betegnek mondani, hogy bocsánat, ezt a telefont el kell intéznem. Kijövök a vizsgálóból, és beszélgetek a gyerekkel, ami hihetetlenül jó. Másfél hónapja történt, felhívott, hogy bent van a városba, és van 3 órája. Törökbálinton lakunk, ahhoz messze, hogy hazamenjen és visszajöjjön, kérdezi, mit csináljon. Mondom, mit fogunk csinálni? Bementünk a városba, és két és fél órán keresztül battyogtunk bent. Egy csomó dolgot megnéztünk. Én egy autójáró fickó vagyok, bevallom férfiasan, hogy még nem ültem a budapesti metrón. Elvitt metrózni, megmutatott két vagy három állomást. Karácsonyi vásár ideje volt, elmentünk a Bazilikához, ivott egy forralt bort, én egy puncsot, ettünk egy kolbászt a Vörösmarty téren. Két és fél órán keresztül hihetetlenül jól éreztük magunkat, egy 18 éves fiatalemberrel battyogni és beszélgetni erről, beszélgetni arról, megnézni a csajokat, bemenni egy boltba. Mondta, hogy ide szoktak járni, mert itt iszonyú jó leves van, itt van a legjobb burgerszerű a városban, ez már nem az a mcdonalds-os történet, ez már teljesen más. A harmadik helyről ezt mesélte, a negyedikről amazt. Hihetetlenül jól éreztem magam a kölyökkel. Szerintem az ilyeneket meg lehet csinálni.
Ehhez nyilván folyamatosan fenn kell tartani a kommunikációt, hogy a gyerek valóban rátelefonáljon a szüleire.
Így van! Ez erről szól! Hogy ne legyen gáz apával elmenni. Hogy ne erről szóljon a történet, hogy huhú, apámmal??? És ezért nekünk baromi sokat kell tenni.
A keménykedés ön szerint árt vagy használ?
Azért kell keménynek lenni! Legyenek elvárások, ez természetes. De úgy gondolom, hogy a jó kapcsolat fenntartásánál fontosabb nincsen.
Tehát legyen mindig elérhető a szülő, de érezze, hogy hol a határ, amikor a jelenlét már cseszegetésbe megy át?
Nem szabad a gyerekre rátelepedni, nem kell ülni a nyakán. Felvonul a szobájába, néha előjön, bejelenti, hogy éhes, és akkor beszélünk egy öt-tíz percet, aztán föláll és visszamegy, csinálja a dolgát. Tanul, olvas, mit tudom én, gitározik, hasznos, vagy számunkra haszontalan dolgot is művel, de fontos, hogy meglegyen a saját maga szürkezónája, és tudjunk kommunikálni egymással.
A másik dolog, amiről időnként felnőttek el szoktunk feledkezni, hogy ezekkel a fiatalokkal tök jó beszélgetni. Teljesen másképp látják a dolgokat. Nem arra gondolok, hogy hogy működik az új IPhone 6-os, és hogy lehet beállítani, nem ezekre a technikai dolgokra gondolok, azt úgysem fogom tudni elsajátítani. Hanem, hogy mennyire másképpen lát, mennyire más a véleménye mondjuk egy filmről. Én nem voltam különösebben sorozatfüggő, az első sorozat, amire rákattantam a Trónok harca mellett, a Vikingek. Nagyon szerettem, történelmi tárgyú, ezekért rajongok, tök jó történet volt.
Azt mondta a gyerek, apa, nézzétek meg a Walking Dead-et. Kérdezem, az mi. Hát, az ilyen zombis történet. Előtte láttuk e Brad Pittnek ezt a zombi apokalipszises filmjét, otthon megnéztük a feleségemmel, mondtuk, hogy nem is olyan szar. Elkezdtünk Walking Dead-et nézni, most ott tartunk, hogy a 4. évfolyam negyedik vagy ötödik részét néztük. Hihetetlenül jó, és beszélünk róla a kölyökkel. Kommunikálunk. Ezek a dolgok magamtól eszembe nem jutnának. Merthogy merek a gyerektől ilyen dolgokat tanulni.
Az, hogy az ember mennyire törődik a gyerekével, vagy mennyire hajlandó meghallgatni, magáévá tenni, amit mond, nem csak empátia kérdése, hanem attól is függ, hogy ő maga mennyire boldog vagy elégedett. Hiszen akinek sok a problémája, nincs rendben a saját életével, az a gyerekével is nehezebben boldogul.
Nem szabad éreztetni ezeket a dolgokat. Attól, hogy a főnököm lebasz, akár igaza van, akár nincs, azt nem lehet csinálni, hogy hazamegyek, és jól bosszút állok.
De aki maga sem boldog, az elég nehezen tud boldogságot átadni.
Ez így van. Tagadhatatlan, de mindent meg kell tenni azért, hogy legalább az otthoni környezetünket próbáljuk meg úgy alakítani, hogy az egy ütőképes dolog legyen.
Megjelentek a designer drogok, ezek most veszélyesebbek, mint a régiek, vagy csak újak? Ezeket a mostani szülők már nem biztos, hogy követik.
Egy átlag, laikus szülőnek nem kell naprakésznek lennie abból, hogy mi az a szintetikus kannabinoid, egyszerűen lehetetlenség. Számomra is az, hogy próbáljak meg szakmai szempontból naprakész maradni, egy elég komoly feladat, akkor miért kéne egy laikusnak, akinek nem ez a foglalkozása? A világ sokat változott, ez tagadhatatlan, fölgyorsult.
Ha megnézi, nagyon érdekes drogpolitikai közvetkeztetés vonható le ebből, hogy miért működik a kábítószer-piac. Azért, mert van egy vevői réteg, amely folyamatosan képes arra, hogy folyamatosan újabb szereket vásároljon, az egész drogpiacot ez a vevői réteg működteti. Ha az eladói réteget vagy a gyártókat letartóztatják, attól még megmarad az az x millió vevő, és be fog lépni egy új gyártó. Azt is letartóztatják, és jön egy új, és megint egy új. Történik-e valami? Persze, a bűnügyi statisztikák javulni fognak, ki fogják mutatni, hogy tavaly 94,6 dealert tartóztattunk le.
Ettől az eladási statisztikák még pontosan ugyanott fognak tartani, mint az előző években, mert a piacnak a vevői oldalával semmi nem történik. Ha ott is lehetne valami változást eszközölni, az értékrend változásával, a keretrendszerrel, ha egyre többen tudnának és akarnának jó döntést hozni, akkor változna a drogpiac. Ez fontos drogpolitikai üzenet. Nem saját gondolat: „a drogháború elveszett”. Ezt nem én mondtam, ezt az ENSZ jelentette ki, ami lehet, hogy nagyobb rálátással van erre a világra, mint bármelyikünk. Már régóta próbáljuk mondani, sugallni ezt, és végre a politika is ki merte mondani. Attól a pillanattól kezdve a drogpolitikának is a megelőzésre és a kezelésre kellene fektetni a hangsúlyt, és nem mondjuk, a bűnüldözési oldal statisztikáit javítani, amit nem lehet a végtelenségig.
Nézzünk egy népszerű mérget, a nikotint. A dohányzásról mi a véleménye?
Nagyon nem szeretek erről a témáról beszélni, mert magam is dohányzom. Lassan 39 éve pipázom, és semmiféle motivációm nincs arra, hogy leszokjak. Pontosan emiatt elég álságosan hangozna, ha elmondanám, hogy nikotin, meg tüdődaganat, meg mit tudom én, légzőszervi betegségek. Majd amikor, majd valamikor ebéd környékén – mert a mai napom tegnap reggel fél hétkor kezdődött – autóba ülök, akkor persze rá fogok gyújtani. Ettől a pillanattól kezdve álságos lenne tőlem, ezért nyilatkozatban sosem beszélek a cigarettáról. Én soha senkit nem akartam leszoktatni magáról a dohányzásról, pontosan azért, mert magam is dohányos vagyok, és így hülyén hangozna. El lehet mondani közhelyeket, amit honlapokon is el lehet olvasni a COPD-ről (Chronic Obstructive Pulmonary Disease, krónikus obstruktív tüdőbetegség), hogy mennyibe kerül, meg a halálról. Az viszont biztos, hogy a legnagyobb függőséget okozza.
Mi a helyzet az alkohollal? Mindenki iszik Magyarországon.
Az rendben van, hogy mindenki iszik Magyarországon, a kérdés az, hogy miért iszik mindenki Magyarországon? És a válasz az, hogy az alkoholnál jobb feszültségoldó, bánatölő szer nem igazán létezik. Az örömünkre alkoholt fogyasztunk, a bánatunkra alkoholt fogyasztunk, ami tulajdonképpen egy probléma-elodázó, problémaleszaró állapotot tud előidézni.
Valahol a függőségnek az a lényege, amikor az ember már nem tud határokat betartani. Amikor a belső, önkéntelen átalakulás történik nála, ami miatt valami mindennél fontosabbá válik. Ott tartunk most 2015-ben Magyarországon, hogy 14 liter 96 százalékos alkoholnak megfelelő mennyiséget fogyaszt mindenki, per fő, per év. Évente 30 ezren halnak meg valamilyen alkohollal kapcsolatos betegség miatt, és az utánpótlás nevelése az alkoholbetegségnek sokkal jobb, mint a Puskás Akadémiának vagy a kézilabda akadémiáknak. Nem hogy csökkenne az alkoholbetegeknek a száma, hanem folyamatosan növekvő tendenciát mutat.
Akkor szeressük a gyereket és bízzunk a jó szerencsében?
Én azt gondolom, hogy kommunikáljunk a gyerekkel, legyen egy működőképes családi rendszer. Ami még nagyon fontos ebben a történetben, hogy a gyerektől mi nagyon sok mindent elvárunk. Elvárjuk tőle, hogy tudjon nemet mondani, hogy mindig jól viselkedjen, és így tovább. Álljunk már oda a tükör elé, és nézzünk már magunkba. Olyat várjunk el a gyerektől, amit magunk is meg tudunk tenni! És ha mi nem tudunk valamire nemet mondani - alkoholra, dohányzásra, arra a párkapcsolatra, bármire -, akkor azt miért várjuk el a gyerektől? Mert akkor milyen szociális mintát tudunk neki kínálni? Szerintem a hitelesség nagyon fontos dolog.
divany.hu
Eltörölte a gyógyíthatatlan, de ítélőképességük birtokában lévő betegek orvosi segédlettel végrehajtott öngyilkosságára vonatkozó tilalmat a kanadai legfelsőbb bíróság. Az egyhangúlag meghozott döntés nyomán a kanadai szövetségi parlamentnek egy év áll rendelkezésére ahhoz, hogy olyan törvényt alkosson, amely elismeri az ebbe beleegyező és elviselhetetlenül szenvedő felnőtteknek azt a jogát, hogy orvosi segítséget kérjenek az életük bevégzéséhez.
Tisztelettel meghívjuk Önöket az MDT Családorvosi Munkacsoport 
